"A remény a legrosszabb gonosz, mert elnyújtja az emberek szenvedését."
Friedrich Nietzsche
Én mégis reménykedtem abban, hogy a dolgok megváltozhatnak. Naív módon hittem abban, hogy tényleg csak segítségre van szükségem és jobb lesz. De nem így lett, s a kín már szinte elviselhetetlen. Nem tudom meddig bírom még. Hogy meddig lesz még elég erőm ahhoz, hogy éljek. Igen! Szívesen eldobnám éltem, hogy itthagyjam ezt a szenvedésekkel teli világot. S ezen elhatározásomon senki nem tud változtatni, Mert ez a földi pokol, már teljesen felemészt engem. Friedrich Nietzsche szerint Isten meghalt! Én ezen filozófiai állításban hiszek.
És nem félek a haláltól. Ha az a módja annak, hogy végetvessek a szenvedésnek és ne kelljen többé rettegésben élnem, akkor vállalom a halál mámoros ízét...
De tudom, hogy ez nem helyes. Nem hagyhatok csak így mindent. Nem adhatom fel! Küzdenem kell! Túl fogom élni!-legalábbis ezzel áltatom magam minden egyes nap. Mert minden napom egyre reménytelenebb. Már nem látom a kiutat ebből az egészből.
Olyan, mintha már nem lennék igazán ura a gondolataimnak. Mintha már nem én irányítanék. S ez a tudat megfélemlít. Hogy akarok-e így élni? Hogy minden nap attól rettegek, hogy ki fog vajon piszkálni a suliban és , hogy megtudom-e állni, hogy ne egyek? Hát nem. Mert ez így nem élet. Szeretnék végre normális életet élni. De nem tudok. Pedig valamikor akartam...
Régen, arról álmodoztam, hogy majd egyszer nekem is lesz egy szép házam kerttel meg minden. Hogy naggyon kedves szomszédaim lesznek és folyton mosolyogni fogok. Hogy lesz egy tökéletes állásom és egy tökéletes családom, akikk szeretnek. De ez csak egy álom. És az is marad...
Két napja nem ettem egy falatot sem, s a gyógyszereimet sem vagyok hajlandó szedni a megfázásomra. Csak is kizárólag fájdalomcsillapítót vagyok hajlandó bevenni. Kávén és cigin élek gyakorlatilag, de már nem sokáig. Ugyanis holnap lerakom a cigit. Ezt eldöntöttem. Egyszerűen tudatosan elkedtem leépíteni a szervezetemet. És igazából már egyáltalán nem érdekel semmi. Már nincs erőm tovább küzedeni.
Az ofim ma azt mondta, hogy hetedikben még olyan "szép" kerek arcom volt, most meg olyan rosszul nézek ki. Mondta azt is, hogy szeretné azt a lányt látni újra, aki akkor voltam. De szerintem azt az énemet már sosem fogja senki látni, mert az a lány már meghalt. Felemésztette a fájdalom, ami a szívemben mardos, s a lelkemig ér.
Nietzsche szerint ami nem öl meg, az erőt ad. De engem már semmi nem erősít. Bár sokszor mondogatom magamban Samuel Beckett bíztató szavait: Próbáld újra, bukj el újra! Közelebb jutsz. De sajna azt érzem, hogy csak egyhelyben toporgok. Félek a változásoktól. Félek változtatni. Nincs elég merszem ahhoz, hogy éljem a saját életem. Ezért tudnak befolyásolni. És most hiába mondom azt, hogy ez változni fog és erős leszek, mert ez úgy sem igaz. Egyedül nem megy. De sajnos már lassan mindenkit eltaszítok magamtól. De ez sem zavar igazán, hisz sosem voltak barátaim, gyerekkorom óta.
A számomra legfontosabb ember, ma azt mondta nekem, hogy olyan vagyok mint egy kis hernyó. Begubózok és várom a napot, amikor majd végre kitörhetek belőle. És ebben van valami. Igaza van. De azért nem török ki, mert félek és így biztonságban érzem magam. Ha begubózok a szobámba, valamivel elviselhetőbbé válik az életem. Nem kell ennem, tornázhatok, olvashatok, gépezhetek, mozizhatok, amikor csak kedvem tartja egyszóval ha a szobámban vagyok, akkor vagyok igazán a magam ura. De ez a bezártság nem jó. Tudom, hogy nem az, de félek tenni ellene. Félek kibújni a csigaházamból. De tudom, hogy valamit tennem kell, hogy boldog legyek és tenni is fogok-legalábbis megpróbálom...
