Napról napra azt érzem, egyre boldogtalanabb vagyok és nem tudom igazán, hogy miért. Egy mézes-mázas álcát vettem fel az utóbbi időben, hogy senkinek se tűnjön fel, hogy valami nagyon nincs rendben. De ez így nem élet. S tudom, hogy változtatnom kell ezen. És én próbálok is, de miközben én próbálok változtatni a dolgokon, valaki mindig hátráltat és visztatart. Plusz van akire én vagyok rossz hatással. És ennek a gondolata még boldogtalanabbá tesz. De a legrosszabb az, hogy mindenért én vagyok a hibás. Mindig mindenki engem hibáztat mindenért. Mindenért szólnak. Anyám is hol azért cseszeget, mert nem eszek, hol azért mert eszek. Egyszerűen nem tudom mit tegyek. Kezdek teljesen bekattanni tőle. Nem tudom mit tegyek. Elegem van. A legjobb az lesz, ha erre a nyárra is elvonulok a világtól...az lesz a legjobb, ha ki se megyek az utcára, csak akkor, ha muszáj. Ezzel az elképzeléssel csupán egy probléma van...hogy fogom így megakadályozni, hogy rámtörjön a falási roham vagy hogy elmeneküljek anyám kényszerítésétől? Meg fogom oldani valahogy...de minden olyan kilátástalan és reménytelen. Teljesen magam alatt vagyok...de tudom, hogy Anára számíthatok. Ana segít és mellettem áll. Vele majd átvészelem ezt az egészet. És végre megtalálom a boldogságom...
"Változtatnom kell, követnem kell az álmomat, egy álmot, amely gyerekesnek tűnik, nevetségesnek, megvalósíthatatlannak, amelyre mindig is vágytam, de nem volt bátorságom megvalósítani."
(Paulo Coelho)
